Áder János Köztársasági Elnök ünnepi beszéde a Kossuth téren, 2020. augusztus 20-án.

Posted by on aug 20, 2020 in MAOSZ hírek | No Comments

Miniszterelnök Úr, Házelnök Úr!
Tisztelt esküt tevő Honvédek!
Ünneplő Magyarország!

Jó néhány esztendővel ezelőtt, egy ugyanilyen ünnepnapon, augusztus 20-án Magyarország akkori miniszterelnöke beszédet mondott a budai Várban. Antall József – Szent István szobra mellett állva – személyes emlékeit megosztva a hallgatósággal felidézte Budapest ostromát, a második világháború fájdalmas pusztításának napjait. A napokat, amikor a budai Vár és az egész főváros romokban hevert. Az emberek a pincékbe menekültek. A Mátyás-templomban lovak tanyáztak.

1945 után a város sebei lassan kezdtek begyógyulni. Ő pedig gyakran ment át a Szentháromság téren, ahol a felállványozott Mátyás-templomon munkások dolgoztak. Ha volt rá ideje, érdeklődve nézte az építőmunkásokat. Különösen a kőfaragókat szerette figyelni, akik nagy szaktudással, aprólékos mozdulatokkal csiszolták, formázták a megújuló templomköveket.

Egy katedrálisban milliónyi olyan kődarab van, amit alig vesz észre valaki. Pedig ezek nélkül nem lennének felhőkbe nyúló tornyok, díszes oromzatok. Nem lennének mázsás súlyokat cipelő oszlopok és kecses boltívek. A gondos kezek által finomra csiszolt, pontosan illeszkedő kövek teszik e remekműveket erőssé, maradandóvá és szemet gyönyörködtetővé.

A kőfaragók munkája Antall József számára azzal a tanulsággal szolgált, hogy legyen bármilyen tragikus helyzetben is az ország, az időtlen értékek nem vesznek el. Mert függetlenül békétől és háborútól, az ország közállapotától vagy a szabadság fokától, mindig vannak, akik a közjóért dolgoznak. Ahogy ő fogalmazott: „…az örök Magyarország igenis épül”.

Tisztelt Honfitársaim!

Államalapításunk ünnepén joggal érezzük, hogy a magyarok történelme, az elmúlt több mint ezer esztendő – mint egy égig érő katedrális – egyszerre lenyűgöző és nehezen feldolgozható. Törvényhozó uralkodók, sorsfordító csaták, önfeláldozó hősök, vitézlő győzelmek és tragikus veszteségek formálták ilyenné.

De az örök Magyarország nem csak kard és korona, jogar és palást. Nem csak az, amit ilyenkor, ünnepnapokon hatalmasnak látunk.

A sok-sok emberöltőnyi történelmet millió és millió ember csöndes szolgálata formálta. Azok munkája, akik konok ragaszkodással mindig újjáépítették lerombolt, felégetett, kifosztott, elsodort falvaikat. Kenyeret adtak az asztalra, gondolatokkal teli könyveket az emberek kezébe. Megművelték az ősi földet, kiművelték az őket követő nemzedéket. Óvták az életet, védték a szabadságot, gondoskodtak a rájuk bízottak biztonságáról. Nem a házuk faláig, nem a kertjük kerítéséig mérték a világot, hanem a közös jót is akarták.

Munkájuk mindig több volt, mint puszta létfenntartás. Mert nemcsak önmagukkal törődtek, hanem másokat is segítettek. Igen, ők azok, akik az örök Magyarországot építették. A szántóföldön, a műhelyekben, a tantermekben, a kórházakban, a templomokban, a községházán, a hadseregben. Vallották, amit később Márai Sándor így fogalmazott meg: „Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk.”

Hogy az idő malmai nem őrölték porrá ezt a népet, nekik köszönhető. Nekik, akik átvészelték a tatárdúlást, akik egész életükben olyan országban éltek, ahol a török szultán volt az úr. Nekik, akik előbb voltak igazi polgárok, mint ahogy lett volna modern polgári Magyarország, akik a reformkor és a 48-as forradalom vívmányait egy levert szabadságharc romjai alól kimenekítették. Akik a trianoni veszteség után Kós Károllyal vallották: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”

Nekik, akik eltemették két világháború halottait, és akik a megszűnő szabadság idején is alkottak, építettek, hittek és reméltek. Akik több évtizednyi diktatúra után is még mindig tudták, mitől lesz erős egy építmény, maradandó egy alkotás, összetartó egy közösség, örök egy nemzet.

Magyar Honvédek!

„A nép örök, s öröknek kívánjuk e nép hazáját” – mondta 1848 márciusában Kossuth Lajos. Jól tudta, hogy az ösztönös ragaszkodás mellé tudatos hazaszeretet, áldozatkészség és hűség is kell. Kossuth tudta, hogy ami a századok során magyarnak épült, csak akkor marad a miénk, ha képesek vagyunk megvédeni.

Katonák!

Önöknek kivételes hivatásuk van. Szolgálatuk ünnepélyes fogadalommal kezdődik. Ahogy a 48-as honvédek és az őket követők, most Önök is arra tettek esküt, hogy akár életüket is készek feláldozni a hazáért. Az elmúlt évszázadokban változhatott az egyenruha vagy a címer az egyenruhán, de az eskü az Önök nemes elődeit éppúgy kötötte, mint ahogy a mai naptól Önöket is.

Legyenek méltók hozzá!

Tisztelt Honfitársaim!

Ez az ünnep más, mint a korábban megszokott augusztus 20-ák. Csakúgy, mint az idei húsvétunk, a mai nap is mindannyiunktól önfegyelmet igénylő, korlátok közé szorított ünnep. Tele vagyunk aggodalommal, bizonytalansággal.

Egy ilyen, a megszokott ékességeitől megfosztott ünnep ébreszthet rá minket, hogy a Szent István alkotta örök Magyarország hogyan épült és – a nehézségek ellenére – miként épül ma is.

Ilyenkor a korábbinál is láthatóbbá válik mindazok munkája, akik a közjót szolgálják. Az orvosok, ápolók, gondozók kitartása. A tanárok, oktatók, nevelők türelme. A katonák, a rend és a határ őreinek fegyelme.

Mire mentünk volna nélkülük az elmúlt hónapokban?

Csak az ő segítségükkel lehettünk úrrá félelmeinken, tanulhattunk türelmet és gyűjthettünk erőt a folytatáshoz. Az elmúlt hónapokban az ő felelősségteljes szolgálatuk erősítette bennünk a hitet, növelte a reményt.

Honfitársaim!

Nehéz hónapok előtt állunk. De bármilyen megpróbáltatások várnak is ránk, gyarapítanunk, építenünk, szolgálnunk kell az „örök Magyarországot”. Védjük meg értékeit! Éltessük hagyományait! Tartsuk meg egészséges életerejét!

Munkánkhoz legyen iránytű ez a négy szócska:

A haza minden előtt.